Leperegtek a választás utáni első munkanapok. Persze, ez mindenkinél másképpen cseng le, mások az érzelmi élmények, mások a cselekvések, mások az ok-tulajdonítások. A pszichológia tudomány korai éveiben a kutatók minden viselkedést társult ingerek és válaszok kombinációiként fogtak fel. Ekkor születtek az olyan kondicionálási kísérletek, mint a Pavlov kutyái vagy később a Skinner-doboz. Ma már tudjuk, hogy – főként az embereknél – ennél sokkal több tényezővel kell számolnunk, a büntetések vagy jutalmak nem feltétlenül univerzális ingerek. Ha egy kutyát rossz viselkedésért orron koppintasz, amennyiben ezt túl későn teszed, akár percekkel a tette után, a társítás nem fog kialakulni, nem fogja tudni miért kapott büntetést. Tehát az ingerek jelentése attól is függ, hogy az élőlény ténylegesen miként észleli őket, illetve milyen korábbi tapasztalathoz társítja, milyen okoknak tulajdonítja azt. Ez utóbbi, pedig különösen releváns a mostani helyzetben.
Martin Seligman, neves pszichológus, aki állatok taníttatásával és kondicionálásával foglalkozott, majd később a pozitív pszichológia egyik legmeghatározóbb alakja lett, különös dolgot vett észre kutyák áramütésre adott válaszát vizsgálva. A megrázott kutyák egy csoportja gombnyomással leállíthatta az áramot, míg egy másik csoport gombja működésképtelen volt és csak véletlenszerűen jelentek meg vagy álltak el az áramütések. A kísérlet második részében a kutyákat egy olyan ketrecbe zárták, amelyik ketté volt osztva és az egyik részéből könnyen át lehetett ugrani a másikba. A ketrec egyik részét megrázva, azok az egyedek, amelyek korábban sikeresen nyomtak gombot, átugrottak a ketrec másik részébe és így megszabadultak az áramütéstől; amely állatok azonban nem állíthatták meg korábban az áramot, most sem voltak képesek cselekedni, csak ültek a saját térfelükön és vonyítottak. Később embereknél is megismételték az eljárást, ezúttal gombokkal leállítható kellemetlen zajjal, hasonló eredményeket találva. A jelenséget elnevezték tanult tehetetlenségnek. Erre még visszatérünk.
Tekintsünk előbb vissza egy pillanat erejéig, és vizsgáljuk meg mi minden járulhatott hozzá a kétharmadhoz. Természetesen, ahány ember, ismételten csak annyi választ kaphatunk. Vannak, akik a vidéket fogják okolni és a megvesztegethető szavazókat; vannak, akik a propagandát fogják okolni és azt az agymosást, amit módszeresen vittek véghez az utóbbi években a zsigerből jövő gyűlölet árukapcsolásával és a hangzatos szlogenekkel; megint mások a történelmet, a magyar népet fogják okolni; vagy vannak, akik simán választási csalást kiáltanak. A megoldások többsége helyes. Hiszen, a világ nem dichotóm, a világ nem egy egyszerűen leírható rendszer, hanem több egymásba fonódó és tekervényes összetevő robosztus tégelye. Nincs egyértelmű jó és egyértelmű rossz, csak elvek vannak, értékek, nézetek és vélemények. Azonban, akár kívánatos számunkra az eredmény, akár nem, fontos önmagunkra is reflektálni, önmagunkra és arra az oldalra, ahová szavazunk.
Sem a kormány, sem az ellenzék nem menthető fel egyes kérdésekben. Mindkét oldal teljesen elabsztrahálta a közös játékteret és két olyan egyoldalú vélemény-buborékot vagy angolosan visszhang-ketrecet hozott létre, amik aztán a teljes széthúzásba sodorták az embereket. A kijelentés egy autoritástól, hogy: az ellenzék képviselői Soros-ügynökök (parafrázis) és, hogy ez még akkor is igaz, ha tagadni fogják, ellehetetlenítette a védekezést és aláásta a kölcsönös jóhiszeműséget. Míg a másik oldalon a szétzilált ellenzék egymásnak feszülése és az egymásra való ujjal mutogatások, aláásták az együttműködést. Mind tudták április 8. előtt is, hogy milyen ez a választási rendszer, és, hogy csak egyetlen nagyobb ellenzéki pártnak lehet esélye egy diverzebb parlament garantálására. Mind tudták, mégis erősebb volt a személyes vágy, a visszhangoktól felerősített hübrisz és annak a hite, hogy mindegyik esélyes párt ugyanazon a játéktéren létezik. Most már mindenkinek nyilvánvaló lehet, hogy a kormánypárt egyedül teszi ki a mérleg egyik serpenyőjét, a másikon, pedig a többiek vívnak kakasharcot.
A másik felelősség, amit vállalni kell, az a mérgező közbeszéd helyzete. A kormánypárt olyan elemi érzésekre játszik rá, amikor az emberekkel kommunikál, amik az őstörténetbe is visszahelyezhetőek lehetnének. Boldogan és termékenyen létezik a törzs, ám a messzeségből már látszanak egy másik nomád csoport füstjelei, akik el akarják venni az erőforrásait, a családtagjaikat és a territóriumukat. A külső fenyegetés, a saját nemzetségünk és a génállományunk féltése mélyen belénk van kódolva. Ezen felül egy generációs élmény is meghúzódik az üzenet mögött, hiszen a többnyire fideszes idősek számára alaktalan fenyegetést jelent a jövő. A jövő amely, ha elég távol van, óhatatlanul nélkülük jelenik meg a képzeletben. Ez pedig azt jelenti, hogy az unokákat már nem tudják saját főztjükből jóllakatni, már nem tudják gondozni a vérvonalat és garantálni a nemzetség biztonságát, ki kell hát helyezniük ezt egy olyan szimbolikus és autoriter figurába, akiben megbíznak eléggé. Ő a törzs főnöke, ő a miniszterelnök. Ezek, pedig szép és költői érzelmek, érdemes róluk beszélni, akár e szimbólumok nélkül is, hiszen azok csak csatornát biztosítanak a valódi, diffúz érzelmeknek, egy generációs szorongásnak. Az ellenzéki média és az ellenzéki szavazók azonban módszeresen elbagatellizáltak vagy túlintellektualizálták a problémát és feladták a diskurzus keresését. Kényelmesebb volt a magas lovon ülve, lenézni a magyar vidékre, ahogyan azt az amerikai demokrata sajtó is tette a rozsda-övezettel és a munkás középosztállyal.
A paradoxon az egészben pedig, hogy bár ez a réteg képes reflektálni a démonizálás hatás-mechanizmusaira, valamint arra, hogy a sajtó nem mindig szent és sérthetetlen, könnyedén maguk is átestek egy mitikus térbe, és bezáródtak egy vélemény-buborékba, amit kollektív ideák működtetnek. Az ellenzéki szavazók kétségek nélkül hitték el, hogy a taktikai szavazás és a belőle kibontakozó ellenzék-beli hatalmi harc legitim folyamat és, hogy a magas részvétel, majd egyenlő lesz a kormány bukásával. Olyannyira, hogy aztán mindenki megzuhant az eredményeket látva, és beindultak az elhárító mechanizmusok. Új mítosz látott napvilágot, „a Fidesz csalt a választásokon”. Nagyon veszélyes ezzel a mítosszal dobálózni, ugyanis egy a jövőre káros ok-tulajdonítás húzódik mögötte, ami megakadályozhatja, hogy tanuljunk a hibákból. Ha az eredményt a csalásokra fogjuk, elfelejtünk szembesülni azzal, hogy mekkora is a kommunikációs szakadék a főváros és vidék közt, a generációk közt, vagy a különböző társadalmi terek közt. Ha az eredményt a csalásokra fogjuk, és ebbe beletörődünk, akkor pedig tanult tehetetlenségbe zuhanunk, és onnantól, még ha prezentálják is a megoldást a változás lehetőségére, akkor sem teszünk kísérletet annak elérésére.
Ekkor lép a képbe Homonnay Gergely és lassan az egész ellenzék által támogatott TÜNTETÉS. Végre – gondolhatnánk – itt a válasz a tanult tehetetlenségre, íme mégis tesz valamit a nép magáért, mégis átugrunk az áramos kennelből az áramtalanba. Csakhogy a modern drámaírás világossá tette: cselekedhetünk úgy is, hogy valójában nem cselekszünk semmit. Ezt hívjuk pótcselekvésnek, ez az, amikor a kutya felvonyít ahelyett, hogy átugrana a ketrecben. Ezek csak a külcsínűkben idéznek fel tetteket, valójában a mélyen csak stagnálnak, és a kudarcot erősítik. Ugyan ki vehetne ma komolyan egy forradalmat? Ha megkérdeznénk, az embereket miért mennek utcára, azt a válaszolnák, hogy azért mert „látták a facebookon”, vagy, hogy „kipróbálják milyen”, vagy, hogy „ne fájjon, ami történt”. A 21. század egy fesztivállá, de legalább egy coronita-afterré inflálta el a forradalmat. Mész, lősz egy szelfit, kapsz egy tömeg-élményt, ahogyan egyént vesztesz a forgatagban, sőt néha még valódi zenét is. Ha egy igazi forradalmárt kérdeznél 150 évvel ezelőttről, azt mondaná változtatni, akar. Számára a tüntetés nem róla szól, hanem a célokról. A különbség az, hogy ha valaki tényleg nem csak hangulatot akar kelteni és valóban erőből akar kormányt váltani, fel kell vállalja, hogy fenyegető. Ha, pedig ezt felvállalja, akkor azt is kilátásba kell helyeznie, hogy esetleg reagálnak a fenyegetésére, esetleg visszafenyegetik, esetleg megsérül, esetleg meghal. A kor embere teljesen legitim módon válaszolhatja azt, hogy nem lenne képes meghalni a hazájáért és a jövőért, nem lesz ettől kevesebb, mint valaki a modernség hajnaláról. Ha valaki ennek ellenére mégis a forradalommal pózol, az olyan mintha vakon is felrakná a szemüveget a buszon, nyitott könyvvel a kezében: jelentésnélküli és hamis. Pótcselekvés.
Ráadásul egy olyan pótcselekvés, aminek a bázisa is hamis. A fiatalság tömegével esett „depresszióba”, identitásbeli válságba és vesztette el a jövőképét a 2/3 hallatán. Vagy mégsem? Lehetséges, hogy ezek a diffúz érzések, a jövő bizonytalansága, a saját lét bizonytalansága és a semmittevés szörnyűsége ismételten egy generációs szorongás kicsatornázása. Orbán Viktor és rendszere ugyanúgy a Halálcsillag és a Sith Birodalom, mint Soros György és migráns-serege, az atavisztikus fenyegetettség szimbólumai. Így, pedig ugyanúgy projekciós felületet képeznek a megfoghatatlan és még nem feldolgozott problémák levezetésére, amik végre kiürülhetnek valahogy a szervezetből, persze csak időlegesen. Hiszen, amíg a valódi leásás és önreflexió nem történik meg, addig ezek csak kezdetleges elhárítások. A Momentum-generáció, persze azonnal feláll és bejelentkezik, hogy majd beleringat a mesébe, készen adja a becsomagolt ideológiát, csak úgy, mint egy plázaterméket, hogy el se kelljen gondolkodnod rajta, kit válassz, ha a fiatal generáció tagja vagy. A Momentum kommunikációja kíméletlenül tovább mélyíti a generációk közötti, és a generáción belüli árkokat, valamint húz fel újabb bástyákat az ellen, hogy valaha is össze lehessen fogni a teljes ellenzéki tábort, a választópolgárok nem-fidesz-szavazó 51%-át.
Cselekedni ott kell, ahol ténylegesen tere és tétje van, először a saját házunk táján. Ha megküzdünk saját démonainkkal, saját csatornázatlan energiáinkkal és alaktalan szorongásainkkal, akkor képesek leszünk mindenféle kicsavart torzítások nélkül fogadni a többi emberét is. Amint megtörténik az őszinte és nyitott odafordulás, az árkok végre elkezdhetnek betemetődni, és esetleg az információ és a tudás végre átjárhat a buborékok között. Ezután már körvonalazódhat egy közös elképzelés, egy közös narratíva és egy olyan összefogásra való vágy, amely felülemelkedhet az egyéni és a kis csoportos hübriszeken. Mernünk nyíltan beszélni a félelmekről, a problémákról és keresnünk kell a kompromisszumokat. Mert a közélet és a közhangulat kitisztulása nem felülről lefelé folyamat, azt mindenki önmagában kell, hogy elkezdje, és fokozatosan elterjessze először a legbizalmasabb kapcsolataiban, majd egyre szélesebb emberi körökben, akár a vizet fodrozó esőcseppek. A társadalmi immunrendszer most alacsonyan funkcionál, de ez nem jelenti azt, hogy gyógyíthatatlan. Kevesebb pótcselekvés, kevesebb hübrisz, kevesebb egymás felé intézett kardoskodás végül méregtelenít és akkor már kívánkozni fog a rendszerváltás is, akár jobbról, akár balról történik.
ÉszKép 
Leave a comment